~A "bérgyilkos"~

Tadaaaamm! :D

Vége a szünetneeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeek, örülhettek! :DDD

Remélem nem fogotk csalódni ebben a részben, nekem ez az egyik kedvencem :)

Köszi hogy kitartottatok mellettem, nem hagytátok el a blogot amíg nem voltam :´)

Na de nem dumálok tovább, ha tetszik a rész pipázzatok, komizzatok és iratkozzatok fel!

Kellemes olvasást és a kövi részig sziasztok! :*

~~~~~~~~~~~~~~~~~

"Ha nem ölöd meg Harryt, megölöm a többieket!"

*Harry*

Az ágyamban fekve próbálok aludni, de sehogy sem megy. Végig annak az üvegbe zárt embernek a szavai járnak a fejemben: "Tudd meg ki a Játékvezető!" 

TUDOM, hogy álmomban tudtam annak a férfinek a nevét, viszont amint felébredtem, már nem emlékeztem rá. És TUDOM, hogy van valami közöm hozzá. Csak azt nem tudom, hogy mi... 

Elmondjam ezt anyáéknak? Az álmomat? Vagy ez nem is álom volt? Hanem egy emlék?

Áh, inkább nem...

- Baby you light up my world like nobody else... - hallom meg hirtelen egy csapatnyi lány hangját kintről. Ha tudnék odamennék, de még nem bírok felkelni az ágyból. Hiszen már hat éve nem mozdultam meg... 

Végighallgatom a dalt csendben. Ismerős... De honnan? Szerettem ezt a zenét? Vagy pont hogy utáltam? Bele fogok ebbe őrülni!!!

Miközben gondolkozok, anya és Gemma lépnek be mosolyogva a szobába, miközben kint egy erőteljes férfi hang elzavarja az éneklő lányokat. 

- Szia Kincsem! Hogy érzed magad? - kérdi aggódva, de mosolyogva anya, miközben megfogja a kezem. 

- Egész jól... Mi volt előbb az a zene? - kérdezem kíváncsian.

- Majd később elmesélem... Pihenj egy kicsit! - simított ki egy tincset az arcomból Gemma. 

- Van valami köze hozzám? Annyira ismerős... - anya és a nővérem vetnek egymásra egy reménykedő pillantást. Ezek szerint tényleg ismerem valahonnan...

- Nagyon szeretted ezt a dalt! - mondja végül anya. 

- Meséljetek rólam valamit! Olyan rossz hogy nem tudok semmit se... - kérem őket halkan, miközben szégyenlősen lesütöm a szemem. 

- Hát... - leülnek mellém, mindketten megfogják egy-egy kezemet.

- Nagyon jólelkű, barátságos, imádnivaló fiú, vagyis férfi vagy, és imádsz mindent ami a zenével és a művészettel kapcoslatos! -kezd bele szomorkásan mosolyogva anya.

- De a legjobban akkoris azt szereted mikor teljesítheted az összes óhajomat és kívánságomat! - mondja primadonnásan Gemma, miközben hátradobja a haját. Mindhárman felnevetünk ezen, majd lassan újra megkomolyodunk - bár a hangulat sokkal oldottabb, mint ezelőtt.

- Ritka jó kapcsolatotok van a nővéreddel, nagyon kevés az egymást ennyire szerető testvérpár! - mondja moslyogva anya.

- És... Az apám? - ugye életben van? Vagy anyával elváltak? Esetleg nem is tudják hogy ki az?(xd) - ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, ezernyi más kérdés mellett.

- Sajnos most üzleti úton van, ahonnan egy ideig nem jöhet haza, de siet amennyire csak tud! - mosolyog anya, nyugtató hangja az én idegességemet is elűzi. Bólintok egy aprót.

Olyan rossz ez az érzés... Nem tudom megddig fogom bírni emlékek nélkül... Hogy nem emlékszek semmire, a családomra, a szeretteimre, az életemre...

Miközben anya simogatja az arcom, lassan elnyom az álom...

*Bérgyilkos*

Amint mindenki kimegy a szobából és Harry is már alszik, észrevétlenül bemászok az ablakon. 

Fejemben a What makes you beautyful dübörög megállás nélkül, szinte túlharsogja szívem vad zakatolását. Mikor a rajongók énekelték délelőtt Harrynek, csak nagy nehezen bírtam visszatartani a könnyeimet... Nem akartalm magam gyengének mutatni a furgonban mellettem ülő kemény, fegyveres férfiak előtt, akiket a Játékvezető azért küdlött, hogy vigyázzanak rám. Bár nem értem minek. Úgyse mernék elszökni. Nem kockáztatnám a többiek életét...

Az alvó Harryhez sétálok, szememet az őt életben tartó gépeken tartva - félek, ha a "fiúra" nézek, megtörök.

A szervezete még túl gyenge, hiszen csak tegnap ébredt fel, ezért elég, ha csak lekapcsolom a gépeket. 

Nem akarom megtenni... Egyáltalán nem... Nem akarom megölni Harryt...

De muszáj...

Veszek egy mély levegőt és az első kapcsolóhoz nyúlok. 

Hirtelen lépéseket hallok meg, ijedten nézek körbe a szobában, hogy hova bújhatnék. Ha meglátnak, a Játékvezető mindannyiunkat megöl!

Mivel más lehetőséget nem találok, gyorsan lehasalok és becsúszok az ágy alá.

Épp időben, a következő pillanatban már nyílik is az ajtó. Hárman lépnek be.

- Fel fpog épülni, ugye? - szemeimbe könnyek gyűlnek, mikor felismerem Anne aggódó hangját. Jesszusom... De régen hallottam...

- Perszehogy! Viszont... Egyvalami engem is aggaszt... - hallgatom valószinüleg az orvos válaszát, ideállnak az ágy mellé. Francba... Csak ne vegyenek észre...

- Az emlékei... Ugye? - kérdi megint Anne.

- Igen... Nem hiszem, hogy valaha vissza fognak térni... Hat év kóma - sóhajtás - az nagyon sok idő! Nem tartom lehetségesnek, hogy újra emlékezni fog bármire is...

- Annyira rossz ez az egész... - ne... Tisztán hallatszik Gemma hangján hogy sír... - Végre felébred, erre azt se tudja hogy kik vagyunk... - hogy micsoda?! Harry amnéziás?! Ez nagyszerű!

Abban a pillanatban az orvos a földre ejti a tollát, ami begurul az ágy alá...

Gemma lehajol és benyúl érte, zöld íriszei az enyéimbe fúródnak. Mindketten teljesen lefagyunk, majd észbe kapok és könyörgön nézve rá tátogok neki:

- Könyrögök ne szólj! Maradj csendben kérlek! - mutatóujjam a szám elé emelem, mire Gemma megrázza a fejét, mintha csak képzelte volna ezt az egészet. Megragadja a tollat és feláll. Hál' Istennek...

Pár percig még beszélgetnek, majd lassan kisétálnak a szobából. Gemma kicsit tovább időzik az ajtóban, szerencsére Anne hívja és elmegy. Nem tudtam volna vele beszélni... És ha a Játékvezető kiderítené... Kiráz a hideg már csak a gondolatra is.

Viszont egy óriási kő esik le a szívemről. Ha Harry amnéziás, azt azt jelenti, hogy se a szigetre, se a Játékvezető arcára nem emlékszik! Vagyis nem kell megölnöm!

Gyorsan kimászok az ágy alól és az ablakhoz megyek. Már félig kimászok rajta, mikor meghallom Harry halk, rekedt hangját: 

- Te ki vagy?

Visszapillantok rá egy féloldalas mosollyal.

- Egy régi jó barát.