~Otthon~

Sziasztok! Sok késés után meghoztam a részt (először anyagot írtam xDDD), elnézést a múltkori kitörésemért, csak... Tényleg rosszul esett. Már hozzászoktam hogy minden résznél van 2 - 3 komi, és ezt most nem értettem. Ha nem tetszik a rész, azt is le lehet írni :)

Na mindegy.

Ezen a részen nagyon sokat dolgoztam, remélem Nektek is annyira tetszeni fog, mint nekem :)

Nem is fecsegek tovább, kellemes olvasást! :*

(Gashtonosok örülhettek ;D)

Zuzaa x

"Csak egyedül, emlékek nélkül gitározok egy szívem mélyéről jövő dallamot"

- Hogy érted azt hogy nem öldet meg?! - kiáltotta dühösen a Játékvezető a bérgyilkos arcába.

Az egyik őr egy jókora ütést mért a megbilincselt férfi gyomrába, mire annak a teste begörnyedt a fájdalomtól.

A Játékvezető megragatdta a férfi állàt és maga felé fordította a meggyötört arcot. 

- Miért. nem. ölted. meg?! - kérdezte tagoltan, csak pár miliméterre a bérgyilkos arcától.

- A - amnéziás... Semmire se emlékszik... - lehelte a férfi fájdalomtól elfúló hangon.

*Harry*

Holmes Chapel.

A légkör teljesen megnyugtat, otthon érzem magam. Az emberek is kedvesek, bár még nem sokukkal találkoztam. A családom fantasztikus, szerintem most sokkal jobban törődnek velem, mint a kóma előtt.

Csak egy gond van...

Próbálok emlékezni, de nem megy. Azt hittem, hogy a környezet ahol felnőttem majd segít, de úgy látszik tévedtem.

Még mindig semmi. 

És ez egyre jobban fáj. 

Látom a családom szemében a fájdalmat és a szomorúságot, mikor valamit a múltamról kérdezek. Nem tehetek róla, egyszerűen kiváncsi vagyok...

Kétségbeesetten kiváncsi. 

Fogalmam sem volt arról hogy milyen érzés a tudatlanság és a tehetetlenség, egészen mostanáig...

Már egy hónap eltelt azóta, hogy felébredtem, és már pár napja otthon vagyunk mindannyian, apa is. Van egy olyan érzésem hogy ő és anya titkolnak előlem valamit, de inkább nem erőltetem. Majd ha akarják elmondják, ez nem az én gondom.

Viszont egyre jobban aggaszt egy bizonyos kérdés: Miért kerültem kómába?

Tegnap kérdeztem erről Gemmát beszélgetés közben...

Megrázza a fejét, szemei megtelnek könnyekkel - úgy látszik érzékeny témát választottam. 

- Majd ha eljön az idő, elmondom Harry... De most nem szeretnélek még jobban megterhelni...

Miért nem akarja elmondani? Biztos nagyon fájdalmas emlék... Esetleg neki is köze van hozzá? Fél hogy akkor megutálnám? Biztos nem... Vagyis hogy nem utálnám meg, még ha megölne se!

****

A nappaliban ülök a kanapén, csak én és Gemma vagyunk otthon, mert anyáék elmentek üzletbe. 

Csak ülök és bámulom a TV - t, miközben Gemma főz. 

Kicsit furcsának tartottam, hogy mikor tegnap átmentem hozzá, szinte alig volt valami a szobájában.

- Már nem lakok itt, csak Miattad költöztem vissza egy kis időre! - magyarázta.

Unatkozok. Nagyon.

Meg szeretném kérni a konyhában dúdolgató nőt, hogy meséljen nekem valamit, de nem szeretném elszomorítani. Fáj látni a fájdalmat az arcán, ahogy könnyes szemekkel nézi maga előtt a földet, miközben mesél. Ezért inkább nem is erőltetem. 

Idővel talán majd könnyebb lesz neki, és akkor majd megtudom, hogy ki vagyok, hogy ki voltam a kóma előtt. 

Unottan kapcsolgatom az adókat, mikor a szemem megakad a szoba sarkában álló gitáron. Eddig észre se vettem. Viszont innen is jól látom a testébe vésett nagy "H" betűt.

Az enyém volt? Tudtam gitározni? 

Lassan odasétálok a sarokhoz, majd a nehéz hangszerrel a kezemben telepedek vissza a kanapéra. Miközben lábaimat felhúzom törökülésbe, kezemmel kisöpröm a hajam az arcomból. A gitárt elhelyezem a kezemben, ahogy kell.

Fura... Nem emlékszek rá hogy hogyan kell tartani, mégis tudom. Testem teljesen ösztönösen cselekszik, mikor ujjaimat ráhelyezem a húrokra és lassan elkezdem őket pengetni.

A szobát egy kellemes, lágy, ám néhol hamis dallam tölti be.

Míg játszok, úgy érzem, mintha semmi gond nem lenne. Mintha az összes emlékemmel, családommal és barátaimmal együtt ülnék itt a nappaliban, s büszkén játszanék nekik. 

De sajnos ez nem igaz.

Csak egyedül, emlékek nélkül gitározok egy lelkem mélyéről jövő dallamot. 

Nem tudom, kik voltak a barátaim, hogy mennyien voltak, vagy hogy voltak e egyáltalán. Még senki sem látogatott meg közülük, ami egy kicsit bánt.

A csalásomból is még csak a szüleimet és a nővéremet ismerem. Senki mást nem láttam, még csak fényképeken se. Anyáék még nem meséltek róluk.

Remélem ez nem marad így örökre. Remélem nem maradok egyedül, emlékek nélkül.

Gondolatmenetemet a csengő hangja szakítja meg, azonnal abbagyom a játszást és felnézek. Zöld íriszeim találkoznak Gemma mosolygó arcával, aki egy hirtelen mozdulattal mellettem terem és szorosan megölel.

- Ezt még megbeszéljük! - egy cuppanós puszit ad az arcomra, fülemig érő mosoly terül szét az arcomon. Sajnos Gemma feláll és kimegy az előszobába ajtót nyitni. Leteszem magam mellé a gitárt és lassan követem.

Mikor kiérek, teljesen lefagyok az ajtóban. Gemma egy férfi nyakát ölelve csókolja őt. Együtt van valakivel? Miért nem mondta ezt eddig? 

Hirtelen elönt a felismerés. Elszégyellem magam, nagyon. 

Eddig csak magamról kérdezgettem. A saját nővéremről csak annyit tudok, hogy a neve Gemma Styles. Egy vadidegen többet tud a nővéremről mint én.

A férfi észrevesz és elválik Gemma ajkaitól.

- Harry! De jó végre egészségesen látni! - két lépéssel előttem terem és mosolyogva megölel.

Uh... Szóval ismerem, király... Akkor nem egy vadidegen, hanem egy ember akire nem emlékszek tud többet a nővéremről, mint én. Nagyon fasza.

- Öm... Ashton... Még... Valamit nem mondtam el Harryről... - mondja kicsit zavartan Gemma. Mi? Másoknak beszél rólam a hátam mögött?! 

- Na és mit? - kérdi mosolyogva Ashton(?), miközben elenged. 

- Izé... Harrynek amnéziája van... Nem emlékszik semmire... - mondja Gem, mire lesütöm a szemem.

- Mi?! - kérdi sokkosan a férfi, és rámnéz - Sajnálom! Fogalmam sem volt róla! - mondja, hangjában érezhető az őszinte sajnálat. 

- Semmi gond - mosolygok fel rá féloldalasan - De... Öhm... Izé... Ki vagy? - bököm ki nagy nehezen, teljesen zavarban érzem magam.

A férfi csak mosolyogva felém nyújtja a kezét:

- Ashton Irwin vagyok, Gemma férje!