~A kém~

Hahi! ^^

Ezz... Egy kicsit rövid és összecsapott rész lett, sajnálom :(

De igérem, hogya következő rész sokal hosszabb és érdeesebb lesz! :D

És wow! Nagyon örülök hogy ennyire tetszett az előző rész, nem hittem volna, hogy ilysen hatással lesz rátok :D

Na de nem húzom tovább az időt, kellemes olvasàst :*

Zuzaa x

"Ne... Még egyszer ne..."

Rohanok.

Menekülök?

Nem tudom.

Üldöz  valaki?

Nem tudom.

Hol vagyok?

Nem tudom.

Merre futok?

Nem tudom. 

Nem tudok semmit.

Csak azt, hogy futnom kell.

Nem bírok megállni, lábaim nem hallgatnak rám.

Miért nem?

Mi történik?

Csak a végtelen dzsungelt látom, ami körbevesz. 

A semmiből hirtelen megjelenik előttem egy tó. Körülötte három hegy, melyek mintha ennek a birodalomnak a királyai lennének.

- Jó volt veletek! - hallom a kiáltást, pár pillanat múlva a hang forrását is megtalálom, egy éppen víz alá bukó ember személyében.

Pont a tó közepén, egy bólya mellett merül le.

Nagyszerű időzítés, mondhatom.

Ő az egyetlen ember, aki valamilyen magyarázattal szolgálhat, erre  úgy dönt, hogy elmegy egy kicsit úszkálni. 

Viszont mikor már percek óta nem bukkan fel, elkezdek aggódni. 

Miért nem jön fel?

Valami baja történt?

Vagy elfogyott a levegője?

Csak nem hagyhatom meghalni!

Gyorsan lekapkodom magamról a ruháimat, majd csak egy alsónadrágban beugrok a vízbe.

Fura módon nem érzek semmit. Látásra a víz jéghidegnek tűnt, most viszont úgy érzem, mintha még mindig levegőn lennék. Nem merem megkockáztatni hogy levegőt vegyek, hátha félig valami vízi lény vagyok, ennél most sokkal fontosabb dolgom is van.

Elúszok egészen a bólyáig, ott veszek egy mély levegőt, majd lebukok a víz alá.

Már kezd elfogyni a levegőm, mikor végre megtalálom. Lába belgabalyodott a hínárba, rémülten próbál szabadulni, ereje viszont már fogyóban van.

Azonnal odaúszok és megragadom a lábát fogva tartó egyik hínárdarabot.

Kezem azonban áthatol rajta, mintha itt se lenne. Mintha ez csak a képzeletem szüleménye volna. 

Mi a fene ez?!

A fiú már egyáltalán nem küzd, megadta magát.

De én nem!

Megfogom a lábát hogy kihúzzam a békjói közül, kezem viszont azon is áthatol.

Mintha a fiú szellem lenne. 

Vagy én vagyok a szellem?

A fiú könyörgőn néz le rám, telibe a szemembe. Azonna felismerem. Hogy lehetséges ez? Hiszen a kórházban sokkal öregebbnek nézett ki...

- Harry... Segíts... - suttogja elfúló hangon, már nincs túl sok hátra neki.

- Ne félj Louis! Kiviszlek innen! Nem hagylak itt, igérem! - ajkaim mintha önálló életet élnének, maguk formázzká meg és ejtik ki ezeket a szavakat. 

Hirtelen ülök fel az ágyamban. Huh... Csak egy rémálom volt... De ki volt az a fiú? Honnan ismerem? 

Egyáltalán mi volt a neve?

És mit keresett a kórházban?

Még mindig kicsit lihegve kipillantok az ablakon, és meglátom őt..

*Kém*

Lassan lopózok el egészen Harry házáig.

Nagyon régen jártam itt, nem hittem volna, hogy valaha újra láthatom ezt a házat - vagy egyáltalán bármit is a külvilágból. 

Erre ma a Játékvezető, az idegesítő fekete maszkjával az arcán bejött a kicsiny szobámba - na jó, inkább cellába. Hiszen fogoly vagyok ott. 

A Játékvezető az őreivel elvszetett egy másik, nagyobb cellába, ahol ott volt a három legjobb barátom. Azonnal szorosan megöleltem őket. Évente csak egyszer láthatjuk egymást... Mikor kezem Louis hátára tettem, teste megfeszült... Nem akarta elmondani hogy miért, biztos még most is retteg az miatt, ami vele történt, inkább nem is erőltettük. 

Louis elmesélte nekünk, hogy mi történt Harrynél, de mindannyian láttuk rajta, hogy valamit nem mondd el - ezért, hogy még egyszer ne történhessen meg, hogy a Játékvezető valamit nem tud meg, poloskát tett rám. Ezen keresztül a legkissebb neszeket is hallhatják a... A helyen ahol vannak. 

Kezemen a régen látott vas karperec szorul. Ha megpróbláok jelezni valakinek, vagy levenni magamról a lehallgatóeszközt, meghalok a többiekkel együtt.

Azt pedig nem hagyom. Nem engedem, hogy bántsa a barátaimat.

Ráadásul ez a feladat semmiség, nem kell megölnöm Harryt, mint Louisnak. Csak meg kell tudnom, hogy kezd e emlékezni, és ha igen, mit tud már.

A mellkasom újult erővel kezd el sajogni, tenyeremet óvatosan a sebemre szorítom. Ez sose fog már begyógyulni, mindig ott marad a nyoma annak az utolsó körnek...

Testemben ezernyi érzés kavarog:

Félelem.

Izgalom.

Szeretet.

Bánat.

Honvágy.

Feszültség. 

De főleg a félelem.

Mi van ha nem sikerül? Ha lebukok? Azt a fiúk bánnák... A Játékvezetőnek rengeteg módszere van a büntetésre. És egyik se valami kellemes... Vagy fájdalommentes.

Ezért teljes titokban, köenyezethez illő ruhákban mászok fel a Harry ablaka mellett álló nagy bükkre.

Hirtelen elárasztanak az emlékek. Rengeteget szoktunk itt hülyülni. Az X - faktor alatt ez volt a törzshelyünk, csak akkor másztunk le innen, ha muszáj volt.

Ezen a fán íródott a What makes you beautiful és a One thing egy része is. 

Szemeimbe könnyek gyűlnek az emlékekre. Ha a szembe levő ház előtt nem állna egy fekete furgon, amiből minden mozdulatomat látják, órákig merengenék az emlékeken, melyek visszatéréséről már csak álmodozni se merek. Hat év fogság után... Az ember elfelejti a reményt, hogy újra szabad lehet, és minden a régi lesz... Egy idő után pedig már álmodozni se mer...

Felsóhajtok hosszasan és az egyik hosszú ágon elhelyezkedek úgy, hogy pont belássak Harry ablakán, de ő ne vegyen észre engem. 

Tökéletes rálátásom van Harryre, ahogy nyugodtan szuszog az ágyában. 

Jó látni őt... 

Ugyebár évente csak egyszer láthatjuk egymást a fiúkkal, és idővel beletörődtünk abba, hogy mivel Harry nincs köztünk, meghalt...

Nagyon meglepett minket, mikor kiderült, hogy mégse. Hogy csak kómában volt.

De nem értem a Játékvezetőt. Miért pont Louist küldte őt mehölni? Miért pont engem küldött ide kémkedni? Hogy még jobban tönkretegyen minket lelkileg? Egy biztos: ez a nő elmebeteg.

Hirtelen azt látom, hogy Harry elkezd forgolódni az ágyában, kezével a takarójàt markolja, izzadt haja a homlokára tapad.

Mivel az ablak nyitva van, tisztán hallom a szavakat, miket rémálmában motyog: 

- Ne félj Louis... Nem hagylak itt... Kiviszlek innen, igérem...

Hirtelen felül az ágyában rémülten néz körbe a szobájában. Kipillant az ablakon, zöld íriszei telibe az enyéikbe fúródnak...