~Jó újra látni?~

Sziasztok! Hát ismét itt egy rész. Nem erre vagyok a legbüszkébb, nem is ez a kedvencem, de... Ez is a történet része :)

Remélem azér' Nektek tetszeni fog :D

Jövő héten nem megyek suliba, csak pénteken a ballagásra, így gyakrabban tudom hozni a részeket (lehet ünnepelni xD)

Kellemes olvasást és sziasztok :*

"Csak azt akartam tudni, hoigy nincs e komolyabb baja..."

*Harry*

Az ismeretlen nő elegánsan, viszont kopogás nélkül nyit be a szobába, majd becsukja maga mögött az ajtót.

- Sziasztok! Helló Édes! - az utóbbit nekem célozza, kissé feszengve ülök fel. Miért hív "Édes" - nek? És olyan... Furán néz rám...

- Öm... - már kérdeznék valamit, de Gemma hirtelen fel,    majd elém áll:

- Mi a francot akarsz itt? Mégis mit képzelsz magadról, hogy csak úgy beállítasz ide? Egyáltalán honnan tudtad, hogy Harry kórházban van? - bombázza a nőt nővérem éllel a hangjában. E szerint nem nagyon kedveli az idegen látogatót.

- Én is örülök, hogy látlak, Gemma - forgatja a szemét a szőkeség - És a kérdéseidre válaszolva: beszélni szeretnék, sokmindent, és Roberttől.

A nő odasétál a szoba sarkában álló akasztóhoz, s felteszi rá kabátját, majd elegánsan felénk fordul.

- Tűnj el Taylor, innen senki se kiváncsi rád! - mondja Gemma ellenszenvesen. Talán valami múltbéli ügy miatt utálja egymást a két nő? Vajon mi lehet az? És ha valami más az ellenszenv oka?

- Nem is veletek akarok beszélni, hanem Harryvel - mondja a nő és lassan idesétál mellém.

- Elnézést, de... Ismerlek? - kérdeztem zavartan.

- Harry, csend! Te pedig, te mocskos ribanc, húzz el innen, vagy hívom a zsarukat zaklatásért! - nővérem már szinte kiabál, anya pedig megszorítja a kezemet, de a nő csak engem néz:

-Hogy érted ezt Harry? Hát perszehogy ismersz! Miért ne ismernél? - szemében egy pillanatra észreveszek valamit, amit nem tudok hova tenni. Talán zavarodottság? De csak egy pillanatra. Most olyan, mintha mindent pontosan tudna az állapotomról. Lehet, hogy apa elmondta neki  hiszen állótólag tőle tudja azt is, hogy kórházban vagyok...

- Én nagyon sajnálom, de... 

- Harry fogd már be! - szakít félbe idegesen a nővérem, mire én értetlenül nézek fel rá.

- Miért? Tudni akarom, hogy ki ő, és hogy honnan ismer! - de ekkor már anya is feláll, s együtt Gemmával kizavarják a nőt a szobából. Sértődötten, orrát fent tartva megy a kabátjához, majd ki a szobából.

Ám az ajtóban még megáll, s visszanéz testvéremre:

- Csak azt akartam volna tudni, hogy Harrynek nincs e komoly baja, ha újra kórházba került.

****

A nő távozása utáni percekben nagyon dühös voltam a nővéremékre. Főleg akkor, mikor nem akarták elmondani, hogy ki is volt a váratlan látogató. Pedig nagyon kíváncsivá tett engem...

Táskámban, miközben a mobilomat kerestem, megtaláltam egy régi cetlit. Nagyon mélyen volt egy rejtett zsebben. Kié lehet? Vajon még létezik egyáltalán ez a szám? A számok már alig látszanak, szinte teljesen kifakultak.

Egy próbát csak megér, nem? Anyáék most úgy sincsenek a szobában, az orvos elhívta őket valami miatt.

Végre megtalálom a mobilom, azonnal tárcsázom a papíron szereplő számot. 

Kicsöng.

Mi van, ha nem jó a kapcsolastom azzal a személlyel?

Kicsög.

Mi van, ha egy családtag?

Kicsöng.

Mi van, ha...

- Igen? Ki az? - szól bele egy ismerős női hang, hirtelen még válaszolni is elfelejtek. Lelkem mélyén azért imádkoztam, hogy ne vegye fel senki.

- Haló? - szól ismét a nő.

-Öm, elnézést, Harry Styles vagyok. A táskámban találtam egy telefonszámot, és kiváncsi voltam rá, hogy kié.. - mondom kicsit zavartan.

- Ó, csak az enyém - hirtelen fordulok az ajtó felé, hol a pár órája látott szőke nő éppen elteszi a telefonját. - Tudod, nagyon jól esik, hogy még megvan a számom. Azt hittem, kitörölted - mondja, s közben halványan elmosolyodik.

- Figyelj... Én nagyon sajnálom, de.. Semmire se emlékszek arról, hogy mi volt a kóma előtt... Elmondanád, hogy.. Ki vagy? - tarkómat vakargatva kérem kínosan. Sose fogom megszokni, hogy nem tudom, ki kicsoda...

Meglepetten néz rám.

- Amnéziás vagy? - kérdi meglepetten, mire csak bólintok egy aprót. 

Lassan idesétál hozzám, majd együtt leülünk egymás az ágyamra. A nő mélyen a szemembe néz, s halkan nekikezd a mesélédnek: 

- Régen, jópár éve, még a kóma előtt... Mi ketten jártunk. Nagyon szerettük egymást, de... Nem működött a kapcsolat úgy, ahogy kellett volna, ezért szétmentünk. A nővéred azt hiszi, megcsaltalak - nevet fel kínosan - De ez marhaság! Hiszen szerettelek! Amint felébredtél, be akartam jönni, de Gemma nem engedte. Viszont mikor hallottam, hogy újra kórházba kerültél... Már nem bírtam tovább! - hirtelen megeredt könnyekkkel a mellkasomra borul és szorosan átöleli derekamat. Hirtelen nem tudom mit tegyek, egyik felem azt súgja, toljam el magamtól, a másik viszont azt, hogy vigasztaljam meg.

Végül kedvesebbik énem győz, s karjaimat sírástól remegő teste köré fonom.

- Egyébként... Taylor vagyok... Taylor Swift... - mondja sírós hangon, de hallani lehet, hogy kissé kínos ez neki.

Jártam valakivel? Vele? Egy ilyen gyönyörű nővel? Hogyan?!

- Khm - hallok egy karhogást az ajtó felől, tekintetem összeszűkített szemű nővéremre emelem, ki mögött a csodálkozva figyelő anyám áll.

O - ó.